Történelem - AZ ÚJ ÉVEZRED ARSENALJA

Annak ellenére, hogy Arsene Wenger 1996-os érkezése után az együttes egészen a 2005-2006-os idényig nem végzett másodiknál rosszabb helyen a bajnokságban, a csapathoz közelállók még most sem gondolják úgy, 2000-es évek első fele igazi aranykor lett volna az ágyúsok történetében. Való igaz, már 2000 tavasza is előrevetítette a megpróbáltatásokat. Az együttes ismét ezüstérmes lett a pontvadászatban a MU mögött, az UEFA kupában pedig Vieiráék hiába meneteltek egészen a döntőig, ott a Galatasaray jobbnak bizonyult, így az a szezon is trófea nélkül zárult. Wenger a történtek után kifejtette, hogy nyerni csak a keret további erősítése árán lehet, elméletét pedig igyekezett a gyakorlatba is átültetni. A nyári átigazolási időszakban távozott két olyan labdarúgó, akikre a trénernek nem volt szüksége: a ’90-es évekbeli Arsenal védelem egyik tagja Winterburn, és az 1998-as VB horvát gólkirálya Davor Suker, mindkettejüket a szintén londoni West Ham hívta soraiba. Érkezett viszont a honfitárs Sylvain Wiltord a Bordeaux-tól klubcsúcsot jelentő 13 millió fontért és a fiatal brazil középpályás, Edú a Corinthianstól. A pálya középső részének megacélozását valóban fontosnak érezhette az edző hiszen oda újabb két futballistát vásárolt a Mallorcából érkező kameruni Lauren Etame-Mayer és a Marseille szélsője, Robert Pires személyében – a dolog szépséghibája csak annyi volt, hogy nem Overmars és Petit mellé, hanem helyettük. A új idény a költekezés ellenére nem a sikerektől, sokkal inkább a botrányokról maradt emlékezetes. A gárda amelyben a távozó Petit helyét érdekes módon az alaphelyzetben védő Grimandi vette át, vereséggel kezdte a pontvadászatot a Sunderland ellen, de nem is akármilyennel! Vieirát kiállították, amit a francia nem viselt valami jól, a torzsalkodó feleket szétválasztandó Wenger is közbelépett – „jutalma” 12 mérkőzésre szóló eltiltás volt a szövetség részéről, ami azt jelentette, hogy a bajnokság közel harmadrészében nem ülhetett a kispadon együttese találkozóin. Az „örök” második titulus pedig kezdett ráragadni a gárdára. A nagy rivális vörös ördögöket ismét csak nem tudták megszorítani Henryék, akik Bajnokok Ligájában már a negyeddöntőben búcsúra kényszerültek. A javítási lehetőség adott volt, az FA kupa döntőjében a Liverpoolt kellett volna két vállra fektetni a siker érdekében. Jól is kezdődött a találkozó a londoniak szempontjából, vezetést szereztek, ám a vörösök Owen villanásainak köszönhetően fordítottak, így az ágyúsok újabb, trófea nélküli szezont zártak. Mindezt nem viselte könnyen az egyik legnagyobb klasszis, Vieira, aki 2001 nyarán komolyan foglalkozott a távozás gondolatával, hiszen a Juventus és a rivális MU is tárt karokkal várta az idényt hat góllal záró középpályást. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy az egy évvel korábban leigazolt Pires közölte, ha Vieira megy, ő sem marad – neki a Valencia udvarolt. Ebben a szituációban vette elő Wenger legendás meggyőző erejét, és biztosította Vieirát arról, hogy a nyáron megfelelően megerősíti az együttest annak érdekében, hogy végre nyerjenek valamit. Bár egy ideig csak pletykák hangzottak el, végül szinte minden csapatrészbe érkezett meghatározó futballista. Az egyetlen poszt amely kimaradt a szórásból a kapusé volt, ahol az akkor a harmincnyolc esztendős Seaman továbbra is megtartotta helyét (bár lehetséges utódaként felvetődött Jerzy Dudek neve). A hátvédsorba – nagy vihart kavarva a gyűlölt Tottenham bekje, Sol Campbell jött, a középpálya bal oldalára Giovanni van Bronckhorstot szánta Wenger – a legfurább, egyben legnagyobb összegű transzfer viszont a csatársort érintette. A trénert azelőtt is és azóta is számtalan kritika érte amitt, hogy nem bízik az angol elsősorban a saját nevelésű fiatalokban, az akkor húszesztendős, korosztálya legtehetségesebb brit támadójának tartott Francis Jeffensért azonban nem kevesebb mint nyolcmillió fontot adott ki – akkor amikor ebben a csapatrészben rendelkezésére állt Henry, Bergkamp, Wiltord és Kanu is. És bár nem az újonnan szerződtetett labdarúgók hozták meg a sikert, 2002-ben végre örülhetett a Highbury közönsége. A teljes csapat kitett magáért, a bajnoki aranyat az ágyúsok Wiltord góljával az Old Traffordon szerezték meg, a főhős azonban Ljungberg volt, aki az utolsó hét fordulóba hat gólt rúgott, összesen pedig középpályás létére 12 találattal zárta az idényt. A villámléptű svéd gólt szerzett az FA kupa döntőjében is, amelyet az ágyúsok 2:0-ra nyertek meg – a kilencven perc két igazi öregharcos utolsó nagy dobását hozta: Adams kiválóan játszott Lampardék ellen, a szépségdíjas vezető gól Parlour nevéhez fűződött. Sikerült a duplázás, ám a győzelmi mámor után Wengernek két, régóta húzódó problémával is szembe kellett néznie. Az egyik az elöregedett védelem leváltása volt. 2002 nyarán Dixon és Adams is felhagyott a játékkal, a legendás négyesből így csak Keown maradt meg hírmondónak, akinek azonban lejárt szerződését a francia tréner két évvel meghosszabbította – de hasonlóan cselekedett a szintén nem fiatal Luzsnij esetében is. Mint már annyiszor, a gall edző a megoldást egy honfitársában látta, mégpedig a Lille-től megvett Pascal Cyganban, akit nagyra tartott akkortájt, kijelentve, hogy a tar bekk hamarosan a francia válogatottban is helyet harcol majd ki magának. Cygan aztán nem váltotta be Wenger reményeit, a bajnoki címvédés pedig nem sikerült. A másik sarkalatos kérdést a kapusposzt jelentette. Wenger nem bízott a saját nevelésű Stuart Taylorban, külföldön keresgélt új portást. Az ideális Seaman – utódot az uruguayi Fabian Cariniben a Juventus cserekapusában vélte felfedezni, mindenben meg is egyeztek a felek, hogy aztán az üzlet az utolsó pillanatban kútba essen. Vészhelyzet volt, végül az ágyúsok az egyiptomi származású, svéd Rami Shaabant szerződtették a Djurgardentől. Az ősszel aztán hol Seaman, hol Shaaban volt sérült, így az évközi átigazolási időszakban megint aktuálissá vált a téma, a jól értesültek az argentin válogatott Sebastian Saját, a brazil világbajnok Marcost és a francia Mickael Landreau-t emlegették – de megint egy „vészmegoldás” lett a befutó a veterán francia Guillaume Warmuz személyében, aki aztán a tavasszal egy meccsen sem védett a Premier League-ben. A télen még az élen állt a bajnokságban a csapat, de jelentős sérüléshullám sújtotta, szükség lett volna néhány új szerzeményre: akkor szólt rá Wengerre a vezérkar, hogy adjon le az igényeiből, mert kell a pénz az új stadion építésére. Meggyengült a védelem, amelyben Lauren és Kolo Touré sérüléssel bajlódott, ennek ellenére eladták a saját nevelésű Matthew Upsont. A középpálya is „elfogyott”, ahonnan még a nyáron engedték el a világbajnokságon villogó Inamoto Junicsit, pedig Ljungberget csípősérülése miatt műteni kellett, nem volt egészséges Pires és van Bronckhorst sem (Wenger kiszemeltje a PSV-ből Mark van Bommel volt, akiért némi pénz mellett Kanut kínálta az eindhovenieknek, akik azonban csuklóból visszadobták az ajánlatot). A bajnokság végén a helyzet megbosszulta magát, kilenc fordulóval a zárás előtt még öt pont volt az ágyúsok előnye a MU-val szemben, végül ugyanennyivel maradtak el a vörös ördögök mögött, vagyis kilenc mérkőzés alatt 10 pontos hátrányt szedtek össze, ráadásul akkor már a Bajnokok Ligájával sem kellett foglalkozniuk. Egy trófea azért bekerült a vitrinbe, az FA kupa fináléjában az év közben térdsérüléssel bajlódó Pires érte el a sorsdöntő gólt a Southamton ellen. 2003 nyarán végső stádiumba érkezett a kapusprobléma: 13 év után, 39 esztendősen a lejárt szerződésű Seaman elhagyta a klubbot. Lehetséges utódként felmerült Rüstü Recber, Christian Abbiati, Flavio Roma és Santiago Canizares neve is, ám Wengernek nem állt rendelkezésére elég pénz nyélbe ütni ezeket az üzleteket. Így esett a választás Jens Lahmannra, aki ezzel együtt a sporolás jegyében a nyár legnevesebb Arsenalos igazolása lett (a Luzsnijt és van Brockhorstot pótolni hivatott Gael Clichyhez és Philippe Senderoshoz képest mindenképpen). A riválisok eközben sorra igazolták a nemzetközi sztárokat. Wenger azonban a 2003-2004-es szezonra egy olyan, kis létszámú, egységes gárdát kovácsolt össze amelynek teljesítményére az egész futballvilág felkapta a fejét. Henry hihetetlen tempóban termelte a gólokat, és a teljes csapat Campbell-lel, Cole-lal meg a többiekkel együtt élete formájában futballozott. A szezon közben az Arsenal új veretlenségi rekordot állított fel, simán megnyerte a bajnokságot, veretlen maradt, ezzel megismételte a Preston North End 1888-89-es rekordját. Tette mindezt úgy, hogy Wenger csak 21 játékost vetett be, ami legkevesebb volt az élvonalbeli csapatok közül, de ebben a létszámban már  benne van Wiltord, Kanu, Keown, Justin Hoyte és Aliadiere is, akik alig kaptak lehetőséget a francia mestertől, valamint Vieira és Lauren, akik sokáig sérüléssel bajlódtak. A záráskor az Arsenal előnye a második Chelsea-vel szemben 11, a harmadik MU-val szemben pedig 15 pont volt. Az ágyúsoknál a nyár folyamán tovább folytatódott a spórolós transzferpolitika, több nagyobb fizetésű veterán távozott ( Parlour, Keown, Kanu), és elment a csalódást okozó Jeffers is. Az érkezők fiatalok és viszonylag olcsók voltak, Robin van Persie és Mathieu Flamini tökéletesen beleillett az új elképzelésbe. Velük együtt bemutatkozott a bajnokságban az előző szezont a tartalékok között töltő Francesc Fabregas is, a „csikócsapat” pedig szeptemberben ott folytatta, ahol májusban abbahagyta: José Antonio Reyes formába lendült, Henry továbbra is számolatlanul lőtte a gólokat és adta a gólpasszokat. A fordulópontot a tizedötödik kör, az Old Traffordon elszenvedett vereség jelentette, ahol az ágyúsok (többek között néhány vitatható játékvezetői ítéletnek köszönhetően) 2:0-s vereséget szenvedtek, és ezzel megtört a lendületük. Wenger tanítványit egy nagyobb sérülés hullám is sújtotta ezután, a Chelsea végül 12 ponttal bizonyult jobbnak a bajnokságot második helyen záró gárdánál. Abban az idényben, a Crystal Palace ellen történt meg az a „csúfság” is, hogy az Arsenal első csapatként az angol futballtörténelemben, úgy játszott végig egy mérkőzést, hogy angol futballista nem lépett pályára kötelékében. Mégsem zárult trófea nélkül a szezon, az FA kupa ismételt megnyerésének volt köszönhető: az ágyúsok nagy szerencsével, tizenegyesekkel múlták felül a MU-t – az utólsó büntetőt pedig az a Vieira értékesítette, akinek, mint később kiderült, ez jelentette a búcsút a piros fehérektől. A világ- és Európa-bajnok franciát a Juventus vitte el 20 millió euróért, az érte kapott összeg nagy részét, 15 milliót Wenger rögtön fel is használt a fehérorosz középpályás, Alekszandr Hleb megvételére, miközben Edu szerződése lejártával ingyen távozott. Hleb mellett csak még egy újabb fiatal tehetség, a kameruni Alexandre Song Billong érkezett, természetesen Franciaországból, a szintén távozni szándékozó Ashley Cole pedig egy emlékezetes botrány végén mégiscsak szerződést hosszabbított. Rosszul kezdte a 2005-2006-os szezont az együttes, Henry megsérült, a szurkolók végül örülhettek, hogy huszáros hajrával a Tottenhamot megelőzve a klub befutott a negyedik, még BL selejtezőt érő helyre – Wenger érkezése óta először fordult elő, hogy a csapat a másodiknál rosszabb pozícióban fejezte be a pontvadászatot. Elképzelhető, a visszaesés hátterében az állt, hogy a  futballisták a nemzetközi porondra koncentráltak, hiszen az Arsenalnál mindennél jobban vágynak egy európai kupadiadalra. Ez azonban az idén sem jött össze, pedig Henryék nagyon közel kerültek hozzá, a Barcelona azonban egy emlékezetes döntőn felülmúlta a londoniakat. 2006 nyarán aztán szokás szerint szokás szerint az öröm és az üröm keveredése volt napirenden: Pires szerződése lejártával ingyen távozott, a veterán Holland gólvágó, Bergkamp pedig szögre akasztotta a cipőjét – az ő búcsúmeccsét azonban már a vadonatúj, minden igényt kielégítő Emirates Stadiumben tekintette meg a közönség. Az a közönség amely, miután szerződést hosszabbított, az új idényben is láthatja játszani Henryt, valamint a legújabb, hétmillió fontért érkezett sztárigazolást, a cseh válogatott irányítóját, Tomás Rosickyt. Folyt. köv.